Családsegítő szolgálat


A CSALÁDSEGÍTÉS KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE
MAGYARORSZÁGON 1985-től NAPJAINKIG
1. Előzmények
1.1 Elméleti megalapozás
Neves szakemberek közreműködésével a hetvenes évek végén kezdődött
Magyarországon egy jelentős kutatási program, amely „Társadalmi
Beilleszkedési Zavarok Magyarországon” címen vált ismertté.
A kutatási program a társadalmi deviancia kialakulásának okait, elterjedtségét,
megjelenési formáit vizsgálta.
Javaslatokat fogalmaztak meg a társadalmi beilleszkedési zavarok korlátozását
célzó gyakorlati tennivalókra, a kívánatos cselekvési irányokra.
Ezek kiterjedtek egyrészt a makrostrukturális folyamatokra, másrészt a
felderítés, megelőzés és beavatkozás általános, „alapellátás jellegű”
intézményeire, illetve a beilleszkedési zavarok kezelésével, visszaszorításával
kapcsolatos sajátos eljárásokra.
A javaslatok körében egyetlen jelentős új intézményként a családgondozó
állomások hálózatának kialakítását célozták meg.
A családgondozó állomásoknak kettős szerepkört szántak:
1. Területi ellátásként családgondozási, szociálpolitikai, mentális ellátások
biztosítása.
2. Az illetékességi területükön önállóan működő állami és társadalmi hálózatok
koordinálása, szakmai felügyelete.
A koncepció szerint 15-20 éves távlatban egy családcentrikus, alapellátás
jellegű humánszolgáltatásokat biztosító családgondozói és mentális
egészségügyi intézményhálózat kiépítésére tettek javaslatot.
Úgy gondolták, hogy ez a hálózat országos méretekben képes lesz ellátni a
különböző deviáns viselkedésformák megelőzésének feladatát.
Ezen feltevésüket arra alapozták, hogy az egyénnek és közvetlen környezetének
sokoldalú támogatása a szocializációs folyamatnak abban a szakaszában
kecsegtet sikerrel, amely megelőzi valamely sajátos deviáns állapot tartós
rögzülését.
Ekkor még szociális segéllyel, családgondozással, tanácsadással viszonylag
egyszerű módon korrigálható az életvitel veszélyes sodródása.
2
Az akkor működő intézmények azért nem feleltek meg a követelményeknek,
mert elégtelenül működött a megelőző családgondozás, és egymástól
függetlenül, koordinálatlanul végezték tevékenységüket.
Ezen kívül tartalmi fejlesztést is javasoltak a következők szerint:
1. Az egyént környezetével egységben kezeli, vagyis nemcsak a gyermeket és
az arra rászoruló szüleit, hanem a veszélyeztető vagy veszélyeztetett családját
is gondozza.
2. A gondozás nem egyszeri beavatkozás a család életébe, hanem folyamatos és
egységes egészségügyi, pszichológiai, és szociális támogatás, amelyet erre a
feladatra kiképzett szakemberek végeznek.
3. A családgondozás valamennyi formája egységes rendszerben alkalmazható.
Az állomás saját feladatkörében ellátja és integrálja mindazt a gondozói
tevékenységet, amelyet eddig más hálózatok láttak el, vagy amelyeknek nem
volt gazdájuk.
4. A gondozó szervezet mindenki számára hozzáférhető, azonnali vagy
folyamatos segítségnyújtásra is alkalmas. Tevékenysége központjában a
család áll, de figyelme kiterjed a családi keretek között el nem érhető
emberekre is.
5. Mindezek révén elkerülhetőek a párhuzamos vagy egymásnak ellentmondó
beavatkozások.
6. Létrejön az adott területen működő egyéb érintett szervek és vállalkozások
tevékenységét integráló, szakmailag ellenőrző és az összes szükséges
információt együtt kezelő helyi központ.
Néhány szakmai kérdésre is felhívták a figyelmet:
1. A családgondozás „terep” munka, amely önmagában nem képzelhető el.
Kiegészítésként rendszerint szükség van intézeti tevékenységre (tanácsadás,
terápia, stb.) is, vagyis rendelkeznie kell a változatos humánszolgáltatások
biztosításának lehetőségével.
2. A családgondozó bár speciálisan felkészült szakember, óhatatlanul
szembekerül olyan problémákkal, amelyek kezelésében nem illetékes.
3. A családgondozás inkább a súlyos válsághelyzetben levő családokkal
foglalkozik, de az átlagcsaládok életében is keletkezhetnek olyan problémák,
amelyek kezelését biztosítani kell.
4. A családgondozó nem mindig találkozik együttműködésre hajlandó
családdal, gyakran nincs is család csak gondozásra szoruló személy, ilyen
helyzetekben speciális beavatkozási módszerekre van szükség.
3
Szervezeti keretére vonatkozó javaslat:
1. Önálló intézményi egységként való kialakítása.
2. Fokozatos kiépítése modellkísérletek eredményeinek elemzése után.
3. Az állomás nem hatósági eszközökkel tevékenykedik, hanem azokat
megelőzve, egyes esetekben azokat követve jár el.
4. Nem zárható ki, hogy az állomás munkatársa átruházott hatáskörben ne
gyakorolhasson államigazgatási-hatósági funkciókat.
Végigtekintve az előzőekben leírtakat szembetűnő, hogy a jelen és közelmúlt
szakmai vitáit kiváltó elvek valamennyiét érintették ezek az 1985-ben
megfogalmazott gondolatok.
1.2 Modellkísérletek
A kutatás azt javasolta, hogy a kísérleti intézményeket különböző régiókban, a
beilleszkedési zavaroktól leginkább érintett területeken kívánatos kialakítani.
A fenti javaslatnak többé-kevésbé megfelelően 1985-ben Budapesten és néhány
vidéki településen létrejöttek az első családsegítő intézmények „Családsegítő
Központ” elnevezéssel.
A létrejött intézmények munkatársai különböző területekről rekrutálódtak, döntő
többségük felsőfokú diplomával rendelkezett. A szaktárca rövid felkészítést
szervezett részükre, ami után elkezdték működésüket. Az intézményeket
fenntartó tanácsok célzott anyagi támogatásban részesültek.
A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság 1987-ben azzal a céllal vizsgálta meg a
családsegítő központokat, hogy a kísérleti szakasz lezáruljon, és rendezni
lehessen azokat a nyitott kérdéseket, amelyek gátolják a tartalmi továbblépést.
A vizsgálati jelentés a családsegítő központok sokszínűségét, széles spektrumú
tevékenységét állapította meg.
A KNEB vizsgálat a kísérletet eredményesnek tekintette, és javasolta a
családsegítő központok országos hálózattá szervezését, és tevékenységük olyan
kormányzati szintű szabályozását, amely egyértelmű eligazítást nyújt
létesítésükhöz.
A jelentés ismertetésekor (amelyre meghívást kaptak az akkor már nagyobb
számban működő intézmények) Ferge Zsuzsa kiemelte a szakemberképzés
szükségességét, és felhívta a figyelmet a szociális szakemberek nélküli
nagyarányú intézményfejlesztés veszélyeire.
4
2. A Magyar Családsegítők Országos Kamarájának megalakulása és
tevékenysége
2.1 A megalakulás indokoltsága és körülményei
A KNEB jelentést követően növekedni indult a családsegítő intézmények száma,
1990-ben már 83 működött, többségében „Családsegítő Szolgálat” elnevezéssel.
Ugyanakkor az intézmények jogi szabályozásának kérdésében semmi nem
történt, (Ez talán érthető, hiszen a rendszerváltozás előestéjén a politikának
fontosabb dolga is akadt) újszerűségével, szellemiségével „idegen testként” volt
jelen a tanácsok intézményrendszerében.
Egy-két próbálkozás kivételével nem működött formálisan szervezett
továbbképzési rendszer, nem volt hatékony módszertani központ. (A
NYEDOMO-nak –a szaktárca módszertani intézménye- volt némi próbálkozása)
A családsegítők egymáshoz jártak tapasztalatcserére, maguk szerveztek
továbbképzéseket, külföldi szakirodalom fordításából tanulták a szakma alapjait.
Egy ilyen továbbképzés alkalmával 1989-ben Kistarcsán merült fel először a
kamara létrehozásának gondolata. Közvetlen kiváltó indokaként a jogi
szabályozatlanság, a magukra hagyatottság, a fokozódó tanácsi majd
önkormányzati elutasítás jelentkezett.
A rendszerváltozást követően a felálló önkormányzatok több intézményt
megszüntettek, elsorvasztottak, mivel „fölöslegesnek, a régi rendszer
vadhajtásának” tekintették, ami ráadásul anyagilag is terhelte a költségvetésüket.
Azzal is érveltek, hogy a működési költségét segélyezésre fordítva hatékonyabb
ellátást tudnak biztosítani.
Ebben az időben már működött a Szociális Munkások Magyarországi
Egyesülete, de az nem tudott megfelelő szakmai érdekképviseletet biztosítani.
1990. október 24-én Budapest-Újpalotán a „Zöld Házban” alakult meg a Magyar
Családsegítők Országos Kamarája. (Ezt megelőzően hosszú szakmai vita volt
arról, hogy milyen szervezeti forma –szövetség vagy kamara- képes a
hatékonyabb érdekképviseletet ellátni) A Kamara december 5-én a Népjóléti
Minisztériumban tartotta II. közgyűlését, amelyen sor került a tisztségviselők
megválasztására. Ezen a közgyűlésen Dr. Rókusfalvy Pál helyettes államtitkár
tájékoztatást adott a családsegítés szociális alapellátásban betöltött szerepéről, a
várható jogi szabályozás kérdéseiről.
2.2 A Kamara (egyesület) szakmai érdekérvényesítő tevékenysége a jogi
szabályozás megteremtéséhez
A megalakulás után az események felgyorsultak, hiszen napirenden volt az
önkormányzatok kötelezően ellátandó egészségügyi és szociális alap- és
5
többletfeladatairól szóló törvény-tervezet parlamenti előterjesztése. (1991. évi
XX. tv.)
A Kamara szakmai bizottságának (a személyes kapcsolatokat is kihasználva)
sikerült a Parlament illetékes bizottságánál módosító javaslatunkat elfogadtatni,
így a törvénybe az általunk javasolt szövegezés került be. (- a családok külön
jogszabályban meghatározott szociális és mentálhigiénés ellátása és a családi
rendszer működési zavarainak megelőzése (komplex családgondozás) )
Ez jelentős előrelépés volt a korábbiakhoz képest, de nem teremtett biztonságot
a családsegítők működéséhez. Legtöbb problémát az anyagiak, az intézmények
finanszírozásának nehézségei okozták. Erre vonatkozóan 1991-ben állásfoglalást
kértünk a Népjóléti Minisztériumtól aki közölte, hogy „a családsegítő
szolgálatok fenntartásának és működtetésének finanszírozására az egy inaktív
lakosra jutó 3.000 Ft-os normatíva tartalmaz fedezetet. Ebbe természetesen a
segélykeretek is beletartoznak”. Ez az információ nagy segítséget jelentett,
hiszen érvként tudták a családsegítők felhasználni az önkormányzatoknál.
Ugyancsak ebben az évben fogalmaztunk meg egy tájékoztató levelet a
családsegítésről, amelyet a Népjóléti Minisztérium Helyettes Államtitkára, és a
Kamara Elnöke írt alá. Ezt a levelet a tárca eljuttatta valamennyi települési
önkormányzat számára, de nem érte el az általunk remélt hatást.
Időközben jó munkakapcsolat alakult ki a Kamara és a Népjóléti Minisztérium
Család, Gyermek- és Ifjúságvédelmi Főosztálya között, így 1991-ben elértük
egy családsegítésre vonatkozó jogszabálytervezet előkészítését.
Ez a rendelettervezet az akkor működő Szociálpolitikai Tanács elé került,
amelyhez az alábbiakat fűztük:
Az önkormányzati feladat és hatásköri törvény értelmében kötelezővé tett
szociális alapellátások között közvetlenül és közvetve is megjelenik a
családsegítés. A törvény azonban nem tartalmazott ajánlásokat a megvalósítás
számára, ami hátrányosan érintette különösen azokat a területeket, ahol
korábban hasonló tevékenységet nem szerveztek és nem folytattak.
A családsegítő központok egzisztenciája sok helyen kérdésessé vált. Az okok
közt elsőként említhető a megfelelő szakmai jogszabály hiánya. Az
önkormányzatok normatív finanszírozása nem tartalmaz erre a feladatra
nevesített támogatást.
A jogszabály tervezet célja a családsegítés szakmai tevékenységi körének
meghatározása volt. E mellett a szakmai, módszertani irányítás és felügyelet
kérdését is érintette, mivel az önkormányzati hatásköri törvény erről nem
rendelkezik.
A tárca felkérésére 1991-ben készítettük el a családsegítő intézmények országos
vizsgálatát. ( 85 intézmény működött)
A végleges jogi szabályozással 1993-ig, a szociális törvény megjelenéséig,
illetve 1994-ig, a működést szabályozó miniszteri rendeletig kellett várni.
6
A szociális törvény és a miniszteri rendelet (2/1994.) előkészítésén évekig
dolgoztunk, több országos fórumot szerveztünk megvitatására, mivel teljes
szakmai konszenzus kialakítására törekedtünk.
Végül egy olyan keret jellegű jogszabály született, amely megfelelő mozgásteret
biztosított az intézmények tevékenységéhez.
Ez a szabályozás még nem tartalmazott a nyilvántartási rendszerre vonatkozó
szabályokat, ezért az intézmények eltérő nyilvántartásokat vezettek, ami
megnehezítette a kutatásokat, és a statisztikai adatgyűjtést. Ezen okok miatt az
1998 és az 1999-es évekről szóló statisztikai jelentéseket fenntartással kell
fogadni. (Mivel a KSH által kért adatok egy része nem szerepelt a családsegítők
nyilvántartásában azokat csak pontatlanul „megsaccolva” töltötték ki, illetve az
adatlapon több kérdés értelmezési problémákat vetett fel.) A szaktárca ezekből
az adatokból vont le következtetéseket az intézmények működésére,
tevékenységére, ami érthetően nem minden esetben tükrözte a valós helyzetet.
Ajánlásaink nyomán a családsegítők egymáshoz közelítették
adminisztrációjukat, ami végül a szakmai rendeletben is helyet kapott. A törvény
haladékot adott az önkormányzatoknak az intézmény kiépítésére vonatkozóan,
amelyet tovább halasztgattak 1999-ig.
A tárcánál elértük, hogy az intézményhálózat fejlesztésére évente pályázatok
kerüljenek kiírásra. Volt olyan év, amikor 12 millió forint állt rendelkezésünkre
meghívásos pályázat formájában, de alig találtunk pályázókat.
A rendelkezésünkre bocsátott keretből pályázati úton milliós nagyságrendben
tudtuk támogatni az intézmények számítógéppel való ellátását.
1996-tól bekapcsolódtunk a gyermekvédelmi törvény előkészítésébe. Fontosnak
tartottuk, hogy kialakuljon az alapellátásban egy szociális munka eszközeit
alkalmazó új intézményhálózat, amely átveszi a családsegítőktől a
veszélyeztetett gyermekes családok gondozását.
Ebben az időben már oly mértékben növekedett az elszegényedés, a
veszélyeztetett gyermekek száma, hogy a problémák kezelése meghaladta az
amúgy még csekély számban működő családsegítők kapacitását.
A gyermekjóléti szolgálat feladatkörét tekintve hamar sikerült konszenzust
kialakítani, nem így a szervezeti hovatartozását illetően. Szakmailag legjobb
megoldásnak a már működő családsegítés keretei között önálló szakmai
egységként való funkcionálását tekintettük, de szabad utat kapott az önálló
intézményi forma is. Már akkor látszott, hogy a törvény szakmailag
legkritikusabb pontját az önálló családgondozó alkalmazása fogja jelenteni.
A két intézmény kialakítását tekintve végül az a helyzet állt elő, hogy a
gyermekjóléti szolgálatok kiépítési kötelezettsége időben a családsegítés elé
került. Az első gyermekjóléti szolgálatok a családsegítés rendszeréből épültek
ki, az intézmények döntő többsége-mint ahogy az várható volt- a
családsegítéssel alkot szervezeti egységet.
7
A közelmúlt történései közé tartozik egy, a gyermekjóléti szolgálatokat érintő
jogszabály módosítása, amelyet javasoltunk. Széles körben tapasztaltuk az
iskolák kirekesztő attitűdjét a tanulási és magatartási problémákkal rendelkező
gyermekek irányába. Már nem csak az iskolai napközitől, rendezvényektől,
szabadidős foglalkozásoktól, szakköröktől, nyaralásokból rekesztették ki az
ilyen gondokkal küzdő gyermekeket, hanem az iskolából is. Ezeknek a
magántanulóvá vált gyermekeknek a többsége elvesztette az iskola elvégzésének
esélyét. A jogszabály módosítása nyomán az iskolák csak a gyermekjóléti
szolgálatok egyetértésével létesíthetnek magántanulói viszonyt.
A Kamarai törvény életbe lépése után nevet változtattunk, egyesület lettünk,
majd 1998-tól kiegészítettük az alapszabályunkat a gyermekjóléti szolgálatok
befogadásával.
A gyermekvédelem további fejlesztése érdekében minőségi javulást kell elérni
az iskolai gyermekvédelemben. Jelenleg minden iskolában félállású
gyermekvédelmi felelőst kellene foglalkoztatni, de ez sok helyen nem történik
meg. Van ahol az a pedagógus kapja a megbízást akinek éppen nincs meg az
elegendő óraszáma, vagy egyéb diszfunkcionális eseteket is látunk.
Megoldatlan a gyermekvédelmi felelősök strukturált továbbképzése. Ez a
helyzet nagymértékben nehezíti a gyermekjóléti szolgálat és az iskolai
gyermekvédelem együttműködését. Ezért javasoltuk az iskolai szociális
munkások hálózatának kiépítését. Álláspontunk szerint a jelenlegi rendszer
helyet teljes állású szociális munkásokat szükséges foglalkoztatni az iskolákban,
akik a gyermekjóléti szolgálatok szervezeti keretébe integráltan működnének.
Ezt a javaslatunkat a szociális és családügyi miniszter támogatja, információink
szerint megkezdődtek a tárcaközi tárgyalások.
2.3 Az egyesület szakmai tevékenysége
1. Intézményi vizsgálatok
Két alkalommal (1991, 1997) végeztük el a családsegítő intézmények teljes körű
vizsgálatát, amelyek kiterjedtek a szervezeti és személyi feltételek, valamint a
klientúra feltárására. A vizsgálatot mindkét esetben a szaktárca rendelte meg,
amelyek eredményéről az országos konferenciákon is számot adtunk. (Az 1997-
es megjelent a HÁLÓ hasábjain is)
Ezek nagy jelentőséggel bírtak, hiszen ebben az időben még nem volt statisztikai
adatgyűjtés, és annál sokkal mélyebb betekintést biztosított az intézmények
életébe. Az első vizsgálat eredménye felhasználásra került a törvényalkotás
folyamatában is. A szociális törvény módosítása ismét napirenden van, ami
szükségessé tenné a családsegítés ismételt vizsgálatát.
A gyermekjóléti szolgálatokról idáig nem készült ilyen mélységű elemzés,
aminek nagy szükségét érezzük.
8
2. Szakmai érdekvédelem
A szakma újszerűségéből adódóan sok olyan kérdés merül fel az
önkormányzatok és az intézmények körében, amelynek megválaszolását
egyesületünktől várják. (A korábbiakban a kérdések leginkább a segélyezés
körében merültek fel) Ezekben az esetekben állásfoglalásokat készítünk,
amelyek segítik a problémamegoldás folyamatát.
A szakmai diszkrepanciák gyakran súlyos konfliktusokat okoznak az
intézmények és az önkormányzatok viszonylatában. Ilyen esetekben teljes körű
intézményi elemzéseket készítünk, amelyek megoldást jelentenek a problémára.
Természetesen ebbe a körbe tartozik -ha nem a legfontosabb- a fent leírt
jogszabály alkotási folyamatban való részvételünk is.
A szakmai érdekvédelmet erősíti a Szociális Szakmai Szövetség munkájában
való részvételünk, amelynek alapító tagja vagyunk. Több intézményt érintő
szakmai kérdés esetén álláspontunkat a Szövetség HÁLÓ folyóiratában tesszük
közzé.
A 257/2000. (XII. 26.) Kormányrendelet alapján továbbra is lehetőségünk van
az intézményvezetői pályázatokat értékelő bizottságok munkájában való
részvételre. Ennek nagy jelentőséget tulajdonítunk, hiszen az önkormányzatok
nem felkészültek a pályázatok adekvát értékelésére, ezért igénylik és többnyire
elfogadják az ilyen irányú segítségünket. A szakmának is érdeke, hogy
megfelelően felkészült vezetők álljanak az intézmények élén.
Sikeres erőfeszítéseket tettünk a fenti kormányrendelet módosításakor a szakmai
és munkavállalói érdekek érvényesülésére. (Pl. vezetői pótlék, munkaruha
juttatás)
Éveken keresztül dolgoztunk a Szociális Szakképzési Bizottságban előkészítve a
-mára már jogszabályban testet öltött- szociális területen dolgozók
továbbképzési és szakvizsga rendszerét.
Egyesületünk a szociális szakképzés területén vizsgabizottsági tag delegálására
kijelölt szervezet.
Úttörő szerepet vállaltunk a hálózatépítés elősegítése érdekében. Ezt mindenek
előtt pályázatok kiírásának szorgalmazásával (szaktárca, Parlament), célzott
támogatások biztosításával, valamint a fejlesztések önkormányzati iníciálásával
értük el.
Az intézmények pénzügyi finanszírozásának kérdése –mint ahogy azt a
korábbiakban láttuk- a legjelentősebb problémáink egyike. Hosszú évekig
próbáltuk elérni a célzott finanszírozást, amely megfelelő biztonságot jelentene a
működéshez. Erőfeszítéseink részben eredményesek voltak, hiszen 1998-ban
sikerült elérni egy un. kiegészítő normatív támogatást, amelyet –bizonyos
megszorításokkal- az ellátásra kötelezett önkormányzatok vehetnek igénybe. Ez
nagy előrelépés ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez tovább növelte a területi
egyenlőtlenségeket a kisebb lélekszámú települések rovására.
9
Célunk a teljes körű feladatfinanszírozás elérése, amely minden településtípuson
a szakmai előírásoknak megfelelő szakmai létszámmal működő szolgálatok
teljes körű működési kiadásait fedezi.
Ez azért is fontos lenne, mivel a civil és egyházi szervezetek által működtetett
intézmények száma alacsony, ami mindenek előtt a finanszírozással van szoros
összefüggésben.
3. A szakmai munkát segítő programok
Kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetünk a munkatársak képzésére,
továbbképzésére. Évente megrendezzük országos konferenciánkat, regionális
szinten évente több alkalommal vannak szakmai rendezvényeink,
továbbképzéseink.
Az új családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok számára speciális felkészítést
tartottunk a szaktárca anyagi támogatásával.
A szupervízió fontosságát elismerve előképző tanfolyamot szerveztünk, ami a
képzésbe történő bekerülés előfeltétele.
A szaktárcát folyamatosan ösztönözzük olyan pályázatok kiírására, amelyek
elősegítik a preventív szolgáltatások biztosítását, folyamatosan részt veszünk
ezen pályázatok elbírálásában.
Kidolgoztuk a családsegítés nyilvántartási dokumentációját, a családsegítés és
gyermekjóléti szolgálatok statisztikai adatgyűjtésének rendszerét.
4. Szakmai szervezetekben való tevékenységünk
Ezek ismertetésére nem térek ki, hiszen tevékenységük ismert, a HÁLÓ-ban
olvashatóak a róluk szóló információk.
• Szociális Szakmai Szövetség
• Szociális Tanács
• Család és Gyermekvédelmi Szakmai Kollégium
A fentieken kívül több társadalmi szervezet, minisztérium ad-hoc bizottságában
vagyunk érintettek.
5. Kliensi érdekeket szolgáló együttműködések
Ezek közül legjelentősebb a Szerencsejáték Rt.-vel való szerződésünk, hiszen
általa olyan magasabb összegű (20-100.000 Ft.) pénzbeli támogatást tudunk
biztosítani a különböző krízishelyzetben levő klienseinknek, amelyet más
forrásból nem lehet előteremteni.
Ennek éves összege eléri a 6 millió forintot.
Ezen kívül alkalmanként állami alapok felhasználásával családi és gyermek
üdültetéseket támogattunk, vagy segítettük a hozzáférést.
10
3. A családsegítésben dolgozók szociológiai jellemzői
3.1 Szocio- demográfiai jellemzők
Az 1991-es és 1997-es vizsgálatok adatai szerint – megegyező arányban- a
munkatársak háromnegyede nő. Az életkori megoszlást tekintve is hasonlóak az
arányok, mindkét nem esetében a munkatársak többsége 30-49 éves.
Tehát a szociális munka női pályának számít, aminek több oka és
következménye lehet. A másokon való segítés attitűdje közelebb áll a női
szerephez, illetve a szakma alacsony presztizse és anyagi megbecsültsége miatt
a férfiak inkább vezetők, vagy specialista szerepkört töltenek be az
intézményekben. A tipikus női értékek befolyással vannak a munkavégzésre, a
munkahelyi kapcsolatokra, a pályaképre és a kliensekkel kialakított viszonyokra.
3.2 Képzettségi jellemzők
1991-ben a munkatársak 70 %-a, 1997-ben 75 %-a, 1999-ben már csak 60 %-a
rendelkezett felsőfokú végzettséggel. Az arány romlását leginkább a munkatársi
létszám több mint háromszorosára való emelkedése, és a pálya vonzerejének
látványos csökkenése okozta.
1991-ben a legtöbb diplomás gyógypedagógus, pedagógus, egészségügyi, jogász
valamint pszichológus volt, 1997-ben a szociális munkások kerültek az első
helyre, őket követik az óvónők, pedagógusok, bölcsészek, pszichológusok,
szociológusok.
Az intézményekben megnövekedtek azok a feladatkörök, amelyek nem
igényelnek felsőfokú végzettséget (Pl. válságkezelés technikai lebonyolítása,
adományok közvetítése, szervezési feladatok, stb.), ezért a szociális,
mentálhigiénés asszisztensek nagyobb arányú jelenléte ezen változások
természetes velejárója.
A családsegítőkre folyamatosan jellemző a képzéseken, továbbképzésekben való
magas részvételi arány. (Egyharmaduk szakképzésben vesz részt) 1991-ben
még azt gondoltuk, hogy ez a szakképzés hiányával magyarázható, de
szerencsére ez a szakmai munka szerves részévé vált, nem csökkent az
intenzitása. Ez lényeges különbség ahhoz a társadalmi csoporthoz képest
(pedagógusok), ahonnan a legtöbben rekrutálódtak.
3.3 Szakmai és munkaerőpiaci karrier
1991-ben alig volt pályakezdő a területen, 1997-ben 11% , akiknek az aránya
fokozatosan emelkedik. Mivel az intézmények munkaerő felvevő képessége
jelentős, ezért ez további lehetőséget jelent a pályakezdő szociális munkások
számára.
11
A gyakorlati tapasztalatok szerint a családsegítőben folyó munkához előnyös,
ha nagyobb számban kerülnek be szakmai és élettapasztalattal rendelkezők. Már
annak is érződik a pozitív hatása, ha a pályakezdő szociális munkás az iskola
előtt néhány évet eltöltött a gyakorlatban.
A szociális pályát választókat minden vizsgálati időpontban szakmai okok
motiválták, fejlődési lehetőséget láttak benne. Az intézmények munkaerő
megtartó képességét elsősorban a jó munkahelyi közérzet, a „csapatmunka”
indokolja.
A legkevésbé a kereseti lehetőségek motiválták a pályaválasztást. A szociális
munkások 12 %-a ugyanakkor csak más lehetőség hiányában kötött ki a
családsegítőknél.
A munkatársak anyagi helyzetének romlását jelzik a más munkahelyen történő
többlet munkavállalások arányának erős növekedése. Aki teheti külön munkákat
vállal.
Ez veszélyeket rejt magában, hiszen ilyen leterheltség mellett (többnyire
szociális területen történik a különmunka) károsodik a munkatársak egészségi
állapota.
3.4 A végzett munka és szakma értékelése
A munkavégzés okozta megterhelés nagysága növekedést mutat, 1991-ben 38 %
panaszkodott nehezen regenerálható fáradtságra, 1997-ben ez az arány 50 %-ra
emelkedett.
A regenerálódás elősegítése érdekében a legfontosabbnak a rendszeres
szupervíziót, a nagyobb munkavégzési szabadságot, és a heti munkaidő
csökkentését tartják.
Meglepő, hogy már 1991-ben az intézmények 33 %-ánál működött szupervíziós
csoport, és 21 %-uk vett részt szervezetfejlesztésben. Az esetmegbeszélő csoport
és az egyéni konzultáció már ekkor teljes körű volt.
A munkatársaknak több mint a fele véli úgy, hogy nem elég magas a szakma
presztízse, amelynek helyzetével a magasabban iskolázottak és a magasabb
beosztásúak a legelégedetlenebbek.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a munkatársaknak a fele elégedett a
munkahelye által nyújtott szakmai szabadsággal, és úgy vélik, hogy nagy
mértékben múlik az ő saját szakmai elképzelésein, hogy mit és mennyit dolgozik
munkahelyén. Egyötödük nem elégedett ilyen szempontból munkahelyével.
Különösen az alacsonyabban iskolázottak között találunk elégedetleneket.
12
5. A családsegítés tevékenység rendszerének fejlődése.
A családsegítő munka az évek során sokat változott, fejlődött. Ez nem csupán a
jogszabályi változásból ered (az nem is volt túl jelentős), hanem magába foglal
néhány korábban deklarált alapelven való túllépést is. (Ezt nem mindenki
fejlődésként élte meg. Ilyenek pl. a családsegítők segélyezése, önkéntesség)
A Szakma fejlődésének, professzionálissá válásának legfontosabb oka a
szociális szakemberek nagyarányú megjelenése, az intézményi hálózatok
(családsegítő és gyermekjóléti szolgálatok) kialakulása, a tevékenység etikai és
jogi szabályozása, valamint társadalmi befogadása.
5.1 A családsegítés társadalmi szemléletformáló hatása
A családsegítés, a szociális munka megjelenése, a társadalomba történő
beépülése új értékeket, szemléletmódot, problémakezelési eljárásokat hozott
magával.
Korábbiakban a szegénység egyéni gondként, működési zavarként
értelmeződött, hiszen a munkaerőpiaci megjelenésre mindenkinek lehetősége
volt. (vagy kötelezték)
A társadalomban meglevő működési zavarokra, a hátrányos élethelyzetek
átörökítésére, az egyén akaratától független hatásokra kevés figyelem jutott.
Mindenki számára ismerős fogalmak az „önhibás, érdemtelen szegény”,
amelyeket szerencsére már kevesebbszer lehet hallani, de a társadalomban való
jelenlétük még elvitathatatlan.
A magam részéről azt a szemléletformáló tevékenységet, amelyet a
családsegítők az előítélet mentesség elősegítése, a szolidaritás megteremtése, a
társadalom és az egyén együttes felelősségének elismerése, a szegénypolitika
mellett az aktív szociálpolitikai eszközök használatának fejlesztése területén
elértek alapvető értéknek tekintem.
A családsegítők tevékenységüket a helyi társadalmakban fejtik ki, azon keresztül
érvényesül szemléletformáló hatásuk.
Működésük gyakran konfliktusokat is előidéz az önkormányzatokkal, mivel:
a./ A családsegítők működése felszínre hozza a látensen meglevő szociális
problémákat is, amelyek fokozódó igényként jelennek meg.
b./ A családsegítők közvetítő funkciót töltenek be a lakosság és az
önkormányzatok között azáltal, hogy jelzik a lakosság problémáit, illetve
visszajelzik az önkormányzati döntések lakosságra gyakorolt hatását.
c./ A családsegítők szolidárisak a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal
13
d./ A családsegítő kritikus magatartású tanúsít az önkormányzat szociálpolitikai
tevékenységére, lakossági csoportokat érintő döntésekre vonatkozóan
Az önkormányzatokkal való együttműködés területén napjainkra elértük, hogy
kezdünk egy „nyelvet” beszélni, az alapvető konfliktusok megszűntek, a
munkatársak jelentős része tagja, résztvevője a szociális bizottságoknak.
A civil szervezetekkel való kapcsolat során a családsegítők befolyást
gyakorolnak a helyi társadalomra, növelve az elesettek iránti szolidaritást,
csökkentve az előítéleteket.
5.2 A családsegítés szervezeti keretei
Az önkormányzatoknak többféle lehetőségük van szociális intézményeik
szervezeti formájának kialakítására.
E mellett dönthetnek úgy is, hogy vállalkozással, civil vagy egyházi
szervezettel kötött szerződés útján tesznek eleget ellátási kötelezettségüknek.
(Erre 1993-óta van lehetőségük)
1997-ben és 1999-ben is a családsegítők 8 %-át működtették civil szervezetek.
(Ez 1997-ben 7, 1999-ben 40 intézményt érintett) A szociális alapellátásokban
egyébként is alacsony a civil részvételi arány, az inkább a szakellátásokat érinti.
Ennek oka mindenekelőtt a finanszírozásban található, mivel a szociális alapnormatíva
alacsony volta nem fedezi a kiadásokat, az önkormányzatoknak saját
forrásaikkal ki kell azt egészíteni, illetve azzal az önkormányzatoknak nem kell
elszámolni.
A családsegítők sem nagyon szorgalmazzák az ilyen típusú átalakulásokat,
hiszen a közalkalmazotti jogviszony erős garanciát jelent a munkavállalókra
nézve.
A non-profit módon működő intézmények kedvező tapasztalatai, és a várható
EU csatlakozás miatt célszerűnek látszik elősegíteni ezt a folyamatot.
A kezdetben megalakult családsegítők többsége önálló vagy részben önálló
intézményként kezdte meg működését. Az évek során az a tendencia rajzolódott
ki, hogy az önkormányzatok szociális alapellátásaikat egy intézménybe
integrálták, illetve az új ellátásaikat (amelyek többsége a családsegítők
kezdeményezésére jött létre) csatolták hozzá.
A gyermekjóléti szolgálatok többsége is a családsegítőkkel alkot szervezeti
egységet.
A vizsgálatok szerint az ilyen formában való működés megfelelő szakmai
önállóságot jelent (a 7 fokú skálán a legtöbben 6-7 pontot adtak önállóságukra).
14
A kisebb települések számára a társulásos formát tartjuk kívánatosnak, hiszen
ők csak abban az esetben tudják érvényesíteni a szakmai követelményeket, és a
szakszerű helyettesítést.
A legnagyobb nehézséget a tevékenységként szervezett szolgáltatások jelentik,
amelyek száma 1999-től kezdett növekedni, miután kötelezővé vált az ellátás.
1999-ben az 558 szervezeti egységből 111 működött tevékenységként. Ez a
szám nagyon magas. A problémát nehezíti, hogy a 111 között sok a félállású,
vagy más munkakörhöz csatoltan dolgozó szakember. Számukra nehezen
elérhetők a továbbképzések, konzultációk, esetmegbeszélések, helyettesítések.
Ezek az ellátások sokszor formális megoldásokat takarnak.
Amennyiben minőségi fejlődést kívánunk elérni, úgy a minimálisra kell
csökkenteni az ilyen típusú szolgáltatásokat.
5.3 A családsegítők segélyezési gyakorlatának fejlődése
A családsegítésben kezdettől fogva jelen van a kliensek valamilyen formában
történő pénzbeli támogatása, amely a legtöbb problémát kiváltó kérdések egyike
volt.
1985-ben az egészségügyi és a pénzügyminisztérium közös útmutatót bocsátott
ki a családsegítő központok segélyezési tevékenységét illetően, a következők
szerint:
a./ A segélyezési alap célja az átmenetileg nehéz helyzetbe került családok gyors
(azonnali) támogatása
b./ Olyan esetekben adható, ha a jogszabályok más segítésnyújtási lehetőséget
kizárnak
c./ A nevelési és szociális segélyekre vonatkozó jogszabályokat nem kell rá
nézve alkalmazni
d./ A segélyezés gyakorisága és az egy alkalommal kifizethető összeg felső
határa nincs megkötve, de figyelembe kell venni:
- az éves segélykeret nem léphető túl
- a segély nem lehet rendszeres megélhetés forrása
- az egy összegben kifizetett segély csak kivételes esetben haladhatja meg a
rendkívüli szociális segély egy évben egy fő részére kifizethető teljes
összegét (1985-ben 8.200 Ft.)
e./ A segély megállapítása határozathoz nem kötött
f./ Biztosítani kell az azonnali kifizetés lehetőségét
A segélyezési útmutatón jó érzékelhető az a bizonytalanság, amellyel az akkor
jelentkező szegénység kezelésére próbáltak tüneti megoldást találni.
Vizsgálataink szerint 1991-ben az intézmények 85%-a, 1994-ben már csak
64-%-a rendelkezett segélykerettel.
15
A segélykeret éves összege intézményenként jelentős eltéréseket mutatott,
nagyságrendjét tekintve 32 %-uk 500 ezer és 1 millió, 30 %-uk 1-3 millió forint
közötti összeggel rendelkezett. Több intézmény kamatmentes kölcsönt is
biztosított segélykeretéből.
A családsegítők által biztosított segély a kliensek körében gyorsan népszerűvé
vált, a nagyobb összeggel rendelkezők munkájának jelentős része a segélyezés
körül zajlott. Ez a tevékenység ugyanakkor fokozódó konfliktushelyzetet
teremtett előbb a tanácsi, önkormányzati hivatalokkal, majd a kliensekkel
szemben.
A hivatal kezdettől ellenérzéssel viseltetett a családsegítők „laza”
segélyezésével, a megítélés szemléletével szemben. (Nem kell határozatot hozni,
nem vizsgálták az „érdemességet, önhibát”, vagyoni helyzetet, stb.)
Problémát okozott az önkormányzatok által különböző címeken adott, és a
családsegítők segélyezésének koordinálása, amelyet nem sikerült megoldani.
A szociális helyzetek nagyarányú romlásának következtében olyan mértékű
segélyigények jelentek meg, amelyekkel a családsegítők nem tudtak
megbirkózni. Ezért azt a megoldást választották, hogy csak a gondozott családok
részére biztosították ezt az ellátást.
Ez viszont a kliensekkel való konfrontációhoz vezetett, mivel nehezen vált
számukra érthetővé a gondozási folyamat részeként funkcionáló segélyezés,
emiatt egyre kiszámíthatatlanabbnak érezték.
A segélykeret nagyságrendje az
alatt nem emelkedett, ezért egyre szűkülő
lehetőséget jelentett. Az adójogszabályok változása, valamint a szociális törvény
megjelenését követően a segélyezés jogszerűségének problémái is felvetődtek.
A szaktárcák és az adóhatóság különböző állásfoglalásai sem oldották fel a
konfliktusokat, ellentmondásokat.
Vizsgálataink szerint az önkormányzati rendeletek nem szabályozták a
családsegítés segélyezését, az intézmények szabályozásai is pontatlanok voltak.
Mindezek mellet szakmai nehézségek is felmerültek, hiszen a gondozási
folyamat során a kliens anyagilag is függő helyzetbe került segítőjétől, ami
rontotta, sokszor ellehetetlenítette a segítő kapcsolatot.
A probléma kiküszöbölésére 1993-ban azt javasoltuk, hogy a családsegítők
segélyezés helyett összegében egy lényegesen szűkebb körű, bizonyos
krízishelyzeteken átsegítő természetbeni juttatást, vagy prevenciós szolgáltatást
biztosítsanak. E mellett szorgalmazzák az önkormányzatoknál, hogy a
családsegítők által biztosított segélyezés előnyei jelenjenek meg azok
rendeleteiben.
Ennek megvalósulása hosszú folyamat eredménye lett, amely számtalan vitát
gerjesztett szakmán belül és azon kívül is.
16
A segélyezés kapcsán fontos megemlíteni az önkormányzati segélyezés
gyakorlatának negatív hatásait.
A segélyezés önkormányzatokhoz való delegálásának legfőbb indokaként a
lakosság szociális helyzetének jobb ismeretét, így reálisabb döntések lehetőségét
szokták említeni.
A családsegítők gyakorlati tapasztalatai sajnos ennek pont az ellenkezőjéről
tanúskodnak.
A döntéshozó helyeken (pl. bizottság) a személyeskedések, minősítgetések
gyakorlata valósul meg, és nem rendelkeznek pontos információkkal, inkább félinformációk,
„hallomások” dominálnak, mivel alapos környezettanulmányok
nem készülnek. (Az nagyon munka és időigényes, és amúgy sem feltétlen van
befolyással a döntésre)
A másik oldalon viszont kiválóan alkalmas az önkormányzatok és a lakosság,
illetve az egyes lakossági csoportok szembe állítására, így a szolidaritás
gyengítésére.
A lakosság haragszik az önkormányzatra mert kevés segélyt ad, mert a segélyek
többségét a kisebbségek támogatására fordítja (tudjuk, hogy ez nem így van), és
nem érti, hogy a szomszéd miért kapott többet…
A segélyezés tovább növeli az amúgy is meglevő területi egyenlőtlenségeket,
mivel az önkormányzatok anyagi lehetősége jelentősen eltér e tekintetben is.
Ahány önkormányzat, annyiféle szociális rendelet, ráadásul néhány segélyfajta
esetén (pl. lakásfenntartási támogatás) hatalmas adminisztráció szükséges.
Az önkormányzati segélyezés szervezetének és formájának átalakítását tartjuk
szükségesnek.
5.4 Az aktív családsegítés néhány jellemzője
A családsegítők kezdettől fogva az aktív eszközök használatát preferálták
szociális és mentálhigiénés munkájuk során. A szegénypolitika folytatásához
soha nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel. Egyedül a korábbi időben
jelentősebb arányban folytatott segélyezés hatott ilyen irányba, de az rövid idő
alatt megszűnt.
Az aktív eszközök használata nagyon időigényes, és rövid távon látványos
eredményt nem tud felmutatni, hiszen mélyreható változásokat kíván elérni. Az
elért eredmények ugyanakkor maradandóak.
A szegénység nagyarányú növekedése, a krízishelyzetek számának gyarapodása
következtében sajnos a családsegítőknek egyre kevesebb kapacitása marad a
hosszú távú gondozási folyamatokra, mivel a szakmai létszámokban jelentősebb
növekedés nem következett be.
17
Az aktív családsegítés néhány fontosabb jellemzője:
a./ Az aktív szociálpolitikai eszközök használatának preferálása
b./ A problémák kezelésének rendszerelméleti megközelítése, amely kiterjed:
• a család egységes rendszerként történő szemléletére
• az intézmények rendszerkénti egymáshoz kapcsolására
• az emberek összekapcsolása olyan rendszerekkel, amelyek szolgáltatásokat,
forrásokat vagy lehetőségeket nyújtanak
c./ A segítségnyújtás nem korlátozódik a kliensekre, a kialakult helyzetért
felelős környezetben is változásokat szorgalmaz. A rendszerekben az emberi
tényező és a szervezet hatékonyságának elősegítését is megcélozza.
d./ A lakosság szociális helyzetének folyamatos figyelemmel kísérése, új ellátási
formák bevezetésének kezdeményezése
e./ A spontán igények mellett felkínálja szolgáltatásait a rászorulóknak, a
támogatások kiépítésével elébe megy a szükségleteknek
f./ Feltáró tevékenységet folytat, igyekszik a kialakulóban levő problémákat
megragadni.
g./ Jelentős hangsúlyt kap a prevenció, preferálja azokaz az eszközöket,
amelyekkel a zavarok megelőzhetők.
h./ A segítő folyamat során a családokat támogató egyéb intézmények
aktivitásának összehangolása. (koordináció)
i./ Széleskörű, a lakosság igényeihez rugalmasan alkalmazkodó szolgáltatási
rendszer kiépítése.
j./ Az aktív családsegítés hosszabb távú, tervezhető folyamatot jelöl.
k./ Arra törekszik, hogy a zavar elhárítása után a család önállóan legyen képes
működni, a működőképességét megőrizni.
l./ Az egyéni segítségnyújtás mellett hangsúlyt fektet a csoportos
tevékenységekre is.
18
5.5 A családsegítés ügyfelei
A családsegítés kezdete óta lényeges változás következett be az ügyfélkörben.
a./ Korábbiakban jellemző volt a hátrányos élethelyzetek jobbításának
szándéka, megfelelően motiváltak voltak a változások eléréséhez szükséges
együttműködésre.
Mára kialakultak azok a társadalmi csoportok, akik beletörődtek rossz
helyzetükbe, mivel a felemelkedés irányába tett erőfeszítéseik kudarcot
vallottak, a küzdelem felemésztette belső és külső tartalékaikat.
Ezek a családok már nem kívánnak felemelkedni, nem fizetik tartozásaikat,
jelentős közüzemi díjhátralékot halmoztak fel.
Céljuk a napi megélhetés biztosítása lett. Ennek érdekében ha tehetik sok
gyermeket vállalnak, igyekeznek kihasználni a segélylehetőségeket. Már
hiányzik a komoly munkavállalási szándék és az olyan irányú elkötelezettség,
hogy gyermekeik iskoláztatása révén legalább ők kerüljenek ki ebből a
helyzetből. A család tagjai között gyenge a kohézió, nem működnek a
természetes segítő kapcsolatok. Életvitelük rövid távú, a jelenre való orientáció
jellemzi.
A családsegítők irányába tett elvárásaik elsősorban az érdekkijárásra,
ügyintézésre korlátozódnak.
Ezek az élethelyzetek tömegméretekben jelentek meg, ami változásokat idézett
elő a családsegítés tevékenységrendszerében.
b./ A szociális törvény módosítását követően megjelent egy olyan ügyfélkör,
akik nem önként keresték a kapcsolatot a családsegítőkkel, hanem erre az
önkormányzat kötelezte őket. Ez egy kisebb „földrengést” okozott a szakmában,
a kérdéskör megvitatására 1997-ben országos szakmai tanácskozást szerveztünk.
Felmerült a kérdés, hogy lehet-e működőképes a segítő kapcsolat, ha az nem
önkéntes kezdeményezésre jött létre?
Abban az időben már voltak olyan tapasztalataink, hogy a felajánlott segítséget
–amikor a segítő kezdeményezte a kapcsolatot- az ügyfelek döntő többsége
elfogadta. Azt is tudtuk, hogy az együttműködésre kötelezettekkel másfajta
munkát kell folytatni mint azokkal, akik önként keresték a kapcsolatot.
Abban is biztosak voltunk, hogy ezek az emberek együttműködési kötelezettség
nélkül elvesztik valamennyi intézményi kapcsolatukat.
Mindezek miatt nem elleneztük a törvény ilyen irányú módosítását, ami részben
a szakma megosztottságához is vezetett.
(Az Ombudsman is vizsgálta a kérdést, cikkek jelentek meg róla az ÉS-ben)
Az együttműködésre kötelezettekkel folytatott szakmai munka tapasztalatai
kedvezőek.
19
Az együttműködésben résztvevőkkel reális közös célok fogalmazódnak meg,
önértékelésük pozitív változása képessé teszi őket erőfeszítések megtételére
helyzetük változtatásához.
c./ A családsegítés ügyfélkörének változásai
a./ Segélyezés
A leggyakrabban segélyezettek rangsorában 1991-ben a nyugdíjasok álltak az
élen, őket a leszázalékolt, rokkant, tartósan betegek, az aktív keresős családok,
az egyedül álló szülők és gyermekeik követték. A munkanélküliek a 7. helyet
foglalták el a lehetséges 11-ből. 1994-ben a leszázalékoltak kerültek az élre, és a
munkanélküliek a második helyre.
Az a tendencia rajzolódott ki, hogy a kiszámítható jövedelemmel rendelkezők
hátrébb szorultak a segélyezettek rangsorában a bizonytalan élethelyzetű
csoportokhoz képest.
A későbbiekben a segélyezés szerepe lecsökkent, ezért azt nem vizsgáltuk.

(megjelent a HÁLÓ folyóirat VII. évfolyamának 6,7,8-ik számában,

2001 június, július, augusztus havában)

Takács Imre